Fotó vagy képzelet?

Szeretek fotózni, festői tájakat, érdekes jeleneteket, jelenségeket, tárgyakat. Embereket is, de azt valamivel macerásabb, hisz ha nem a veled együtt bandukoló családtag vagy barát a célpont, sem a már millió fotón és videófelvételen megjelent énekes a színpadon, akkor bizony komoly következményekkel is járhat idegenek fotózása az előzetes beleegyezésük nélkül. Persze a megszállott fotós sok mindenre hajlandó egy jó felvétel érdekében. És a megszállott fotós nyakában mindig ott lóg a kamera, mert ugye sosem lehet tudni. És a megszállott fotós meglátja azt, amit nem fotós emberi szem nem lát, nem érzékel.

Napjainkban már megjelent a megszállott fotós egy újabb generációja is, aki kamera helyett a telefont tartja állandó jelleggel kézügyben, de az ő céljuk inkább a mindennapi életük részleteinek fotodokumentálása önmaguk és a külvilág számára.

Mi naplót írtunk tizenévesen, és emlékszem, hogy a bársonyfedelű füzetecskén még apró fényes lakat is volt, amit ékszernyi kis kulccsal zártunk. Rejtegettük, nehogy illetlen kezekbe kerüljön, hisz abban voltunk mi, a legrejtettebb álmaink, ébredező vágyaink, szégyellt kívánságaink és gondolataink a bennünket körülvevő világról és a benne élő emberekről. Titkos örömeink és tintába fojtott könnyeink, amint felidéztük azt a bizonyos szempárt, és amint róttuk keserédes sorainkat, újra átéltük. Újra nevettünk, néha újra könnyeztünk, és közben nagy álmokat vetítettünk a fehér lapokra és úgy láttuk őket, valóságosan ragyogni és megelevenedni. És volt, hogy másnap újraálmodtuk és tovább színeztük. Mennyi kép, mennyi jelenet élt azokon az apró kék betűs, tintafoltos lapokon… a múlt, a jelen és bizony a jövő is jócskán.

Észre sem vettük, és megtanultunk írni, azaz leírni a látottakat, hallottakat, érzéseket, elképzeléseket, tárgyakat, tájakat. Megtanultunk fogalmazni, megtanultuk kifejezni önmagunkat. Aki rajzolni tudott, még rajzaival is díszítette az értékes lapokat, hisz ő volt a titkos bajtársunk, a mindenben mellettünk álló társ, akivel az éj leple alatt, amikor a család többi része már aludt, végre megoszthattuk aznapi élményeinket, titkainkat, terveinket.

Most már van számítógép, kamera és okostelefon élményeink rögzítésére, különféle alkalmazások előre betáplált rövidítésekkel, hogy megmentsen bennünket a fogalmazás kínjától, és smiley-k, amelyekkel különösebb elmélyülés nélkül kifejezhetjük lelkiállapotunkat, pillanatnyi érzéseinket. És persze ez néha jól is jön, nem mindig ér rá az ember precízen, eredeti módon önkifejezni. Néha megteszi egy szelfi az új frizuráról vagy egy fotó a tájról, amit éppen látunk, de vajon mindig, minden esetben az a jó kommunikációs vagy naplózási módszer? Emlékeztet majd az ezerötszázadik szombat esti bulis szelfi arra, hogy aznap mi is volt? Hogy érezted magad? Persze a kép szerint jól… de úgy igazából?

És bár gyönyörű képek is születnek a mai fotófüggőségekből, de biztos, hogy elegendő tér marad így is a képzeletünknek? Nem veszélyes kizárni életünkből és szép lassan lecserélni kézzel fogható képi anyagra? Persze, képen is fennmarad mindaz, amit leírnánk, de a jövőt, az álmainkat csak a képzelet láthatja. És arról aligha készíthetünk fotókat.

Kritika és önkifejezés

Hogy viselem a kritikát? Hát rosszul. Jót és rosszat egyaránt. A jót, mert nem teljesen hiszem el, a rosszat, mert elhiszem. Körülbelül 10-15 percig vagy néhány napig. Általában ennyi idő kell ahhoz, hogy elemezzem, lebontsam és elraktározzam a megfelelő helyekre. Természetesen van némi különbség a pozitív és negatív kritika okozta első reakcióérzések között, de a végső következtetés már általában mindkét, valamint az összes többi köztes esetben is ugyanaz: Háááát, azért biztosan lehetett volna jobb is. Vagy nem?

Ki dönti el, hogy mi a mérce? Művészi önkifejezés… emberi lények vagyunk, tehát ez a mai napon több mint 7 milliárdféle, még akkor is, ha egy kötött alakzatban kellene mindenkinek, egy időben, ugyanazon témában írnia, festenie, szimfóniát szereznie stb.

Önkifejezés… ez mindenkinek a sajátja, egyedi, hiszen mindannyian egyedi kombinációi vagyunk megannyi tulajdonságnak, elképzelésnek, látásmódnak. És akkor jön egy másik, hasonlóan egyedi kombináció, és felrója nekünk, hogy márpedig ahogy mi látjuk a világot, a világunkat, az nem helyes, és nem megfelelően fejeztük ki. És ő honnan tudja? Azt mondja, hogy tanulta… De mit? Az ő világa más, nem ugyanaz. Nem sok ember dicsekedhet azzal, hogy a sajátját teljesen ismeri. Hogyan és hol tanulhatná meg bárki is, hogy mi az univerzális jó vagy rossz?

Szerintem a művészi alkotásokat nem lehet objektíven megítélni és rangsorolni. Olyan van, hogy nekem ez tetszik, mert emlékeztet valamire az én belső életemből, vagy felkavar, mert megszólítja egy rég elfelejtett részem. Te meg azt mondod, hogy: „Te jó ég, mi ez az idegesítő gyászzene?”, mert a te világodban nem talált visszhangra. Ő meg hiányolja a fokokra épülő tercépítkezésű harmóniákat, mert ő tanulta, és neki már nem emberi, hanem szakemberi véleménye van. És akkor most ez a dal jó vagy rossz? Van, aki szerint jó, és meg tudja magyarázni. Van, aki szerint jó, és nem tudja megmagyarázni. És van, aki szerint rossz, és ő mindig millió bizonyítékkal tudja alátámasztani véleményét: személyes, szakmai, tudományos, na meg a történelem, a technika, a szabályok, az erkölcs, a minőség és a másokkal való összehasonlítás igazolják a kritika jogosságát. De ezeket a szabványokat is emberek alkották, mindenki a saját világnézetének megfelelően. Hogyan válhatnának ezek egyetemes mércéjévé és bírálójává a művészi önkifejezésnek, a műalkotásoknak?

Nagy különbség van kritika és kritika között, van aki kritika alatt az embertársai által alkotott dolgok ócsárlását érti, és ehhez tartva magát igyekszik is a tökéletességig csiszolni mások lealacsonyításának művészetét. De van, akinek kritikája nem ellenséges, hanem például felhívja a figyelmünket valamire, ami nekünk eszünkbe sem jutott, vagy résnyire nyit egy ajtót egy számunkra addig ismeretlen nézőpont felé, amely szerinte segítségünkre válhat a jövőben. Persze, lehet, hogy attól mi még nem fogjuk sem értékelni, sem megfogadni az adott tanácsot, vagy igen, de végül is nem bizonyul számunkra jónak, de a szándék segítő volt, és lehet, hogy tanulhattunk volna belőle. Vagy tanultunk belőle. Vagy nagyon idegen számunkra az a tanács és az ajánlott irány. De akkor is értéke van, hisz láthatunk egy másik lehetőséget, és dönthetünk. Egy pluszlehetőség. Ajándék. Tehát hálásak vagyunk érte.

Én minden kritikáért hálás vagyok, mindenikből lehet valamit tanulni. Persze az önkifejezés az úgyis önmagam, az én világom kifejezése marad, mert a kifejezés módját ‒ úgy gondolom ‒ részben meg lehet tanulni, és ezáltal változtatni, de a kifejezendőt aligha.

“Nagyon tanulságos más-más kultúrák ablakain keresztül kinézni a nagyvilágra”

Könyv Guru a napokban interjút készített Sajter Gizellával, melyet mi is teljes egészében közlünk.

“Néha olyasmit is olvasok, amit a legkevésbé sem kedvelek, mert jó ötleteket adhat” – meséli Sajter Gizella, akinek a napokban jelent meg első verseskötete, az Ad Librum kiadó gondozásában publikált Tudatelégtelenség. Az Olaszországban élő költőnő az interjúban beszélt belső otthonteremtésről, a fotózás és a költészet kölcsönhatásáról, arról, miért vitázik folyamatosan önmagával, hogyan kéne a költészetet az iskolában tanítani és hogy miért nem aggódik, ha nem jön az ihlet.

Különös a kötete címadó versének címe: Tudatelégtelenség. Mire utal ez és miért épp ezt választotta kötetcímnek?

Úgy gondolom, hogy szenvedéseink fő forrása, hogy nem eléggé tudatosan élünk. Belénk nevelt programok, minták, szokások, félelmek, gátlások irányítják az életünk, és évek, évtizedek telnek el néha anélkül, hogy bármit is megkérdőjeleznénk vagy felülvizsgálnánk életünkben; hogy – bár félelmekkel tele, mégis kíváncsian – fognánk azt az ásót és elkezdenénk feltárni a felszínünk alatti világot, amelyben gyökereznek érzéseink. Verseimet saját életem – külső és belső egyaránt – ihlette, és azt tapasztaltam, hogy túl sok időt vesztegetünk el a nem-tudásunkkal és nem-tudatosságunkkal okozott túlzott mennyiségű szenvedéstanfolyamokkal. Mivel a most közreadott verseimet a nem-tudatosságommal okozott helyzetek, gondolatok, érzések, valamint az általuk szült felismerések, tanulságok és utólag megértett összefüggések uralják, úgy éreztem, ez a cím jellemzi legjobban a kötet verseinek hangulatát és témáját.

Élete történetét a kötet elején ellentétekben meséli el. Tényleg ennyire jellemzik Önt az ellentétek?

Igen, én egy “nagy ellentét” vagyok, általában legalább két egymásnak ellentmondó meglátásom, véleményem van. Így folyamatosan vitázom magammal, magamban. A lelki békém érdekében. Ez ugyanakkor hasznos is, mert ilyenkor minimum két nézőpontból tekintek mindenre, ez pedig segít a megértésben. Az életem történetét átható ellentét viszont inkább a mindentudó, bölcs, mélyen rejtőző én és a külső körülmények sodrásában hánykolódó, felszín-én ellentéte. Konkrétabban: miközben egy részem ott mélyen, csendesen mindig tudja, hogy mi jó nekem, addig a felszínem befolyásolható, félelmek és gátlások által bénított üzemmódban próbál megfelelni környezetem minden elvárásának.

A bevezető egyik meglepő mondata – “Van egyáltalán olyan hely, ahol nem otthon vagyunk?” – nagyon érdekes, mert nem a globalizálódott világ felmagasztalása, hanem éppenséggel az önmagát kereső, az önmagával találkozni képes modern ember sóhaja. Mit gondol, Olaszországba szakadt erdélyiként ezt másoknál jobban át tudja élni?

Szerintem az otthonunk bennünk van és ezáltal mindenhol a Földön, talán az egész Univerzumban. Ha otthon van bennünk, otthon van körülöttünk. Olaszország a negyedik ország, ahol élek és a cuccaim már össze vannak csomagolva, útban az ötödik felé. Mindenhol otthon éreztem magam és nagyon tanulságos más-más kultúrák ablakain át újra meg újra kinézni a nagyvilágra, mert mindig meglátunk valamit, amit addig nem, mindig találunk valami újat. Én legalábbis találtam és sokat segített a nézőpontgyűjteményem gyarapodása.

Olaszországban él, nem magyar nyelvi közegben, olaszul is ír. Mennyire nehéz magyarul írni a verseit?

Számomra az idegen nyelvi környezet nincsen negatív hatással az anyanyelven való írásra. Mivel a magyar az anyanyelvem, természetesen magyarul tudom a legjobban kifejezni magam. Egyébként leginkább angolul beszélek, mert a férjem angol anyanyelvű, de magyarul is, mert a családommal, a barátaimmal gyakran beszélek.

Miért volt fontos magyarul kiadni az első kötetét?

Mint említettem, magyarul tudom a legjobban, legpontosabban kifejezni számos árnyalatát érzéseknek és gondolatoknak, valamint a köztük levő, néha porszemnyinek tűnő, mégis szakadéknyi különbségeket. Még akkor is, ha mindehhez új szóösszetételeket kreálok, amelyek még jobban megközelítik, amit kifejezni szeretnék. Ezt egy idegen nyelven – ha nem is lehetetlen, de – sokkal nehezebb megtenni, hisz nem érezzük annyira azt a nyelvet.

Verseinek nagy rész rövid, 2-3 szavas sorból áll. Hogyan alakult ki ez a versforma?

Ami a verseim formáját illeti, szeretem minél egyszerűbben, tömörebben kifejezni magam, a lehető legrövidebb, letisztult formában. Persze, ez nem mindig sikerül, de erre törekszem.

Ki hatott leginkább az Ön költészetére? És kit olvas szívesen (nem csak költőt)?

Be kell vallanom, csak azután kezdtem el mások verseit olvasni, miután elkezdtem verseket írni. Gyerekkoromban írtam verseket, de az iskolában töltött évek alatt és utána még jó ideig nemigen szerettem őket. Sajnos a mai oktatási rendszerek tantárgyként taníttatják és osztályoztatják az irodalmi alkotások olvasását, tanulmányozását, értelmezését. Ezzel, akárcsak a zene, a rajz és a testmozgás esetében, sokszor éppen a szándékkal ellentétes hatás érvényesül, a teljesítménykényszer, a nem-megfeleléstől való félelem, a minősítés, az összehasonlítás, a velünk született képességek, tehetségek szerinti skatulyázás és az emiatt kialakult, sokszor megalázó helyzetek eltávolítanak bennünket ezen önkifejezési lehetőségektől.

Felnőttként nemegyszer rémálomként gondolunk vissza a zeneórákra, tornaórákra, irodalomórákra.

Természetesen olvasok, sokat, nagyon szeretem a mítoszokat, legendákat, ősi eposzokat, tanításokkal teli írásokat, kedvenceim a Mahabharata, a Tao Te King, Konfuciusz beszélgetései. Nagyon szeretem Szepes Mária, Márai Sándor, Hermann Hesse, Richard Bach, Dan Millman, Paulo Coelho műveit, a pszichológiai témájú könyveket, Feldmár András, Popper Péter írásait, valamint a keleti kultúrákban gyökerező, holisztikus látásmódot, gyógymódokat bemutató írásokat, mint például Deepak Chopra könyveit. Szívesen olvasok bármit, amiből úgy érzem tanulni tudok. Néha olyasmit is olvasok, amit a legkevésbé sem kedvelek, mint politika, gazdaság, romantikus vers és regény, mert egyszer rájöttem, hogy mivel ezek számomra kiaknázatlan területek, újabb nézőpontokat és néha jó ötleteket adnak.

Verseinek visszatérő motívuma az álom. Miért olyan fontos ez az Ön számára?

Rengeteget álmodom, sok versem is, sorok, képek, címek álmomban jelentek meg, mint például a Tudatelégtelenség. Nagyon szeretek álmodni, szeretem az álmaimat és nagyon hálás vagyok nekik, sokat adtak nekem, hisz sok mindent csak rajtuk keresztül vettem észre, nagy segítségemre voltak útmutatásban és problémamegoldásban is, amelyekre sűrűn volt szükségem.

Első verseskötete a Tudatelégtelenség. Mennyire tudatosan szerkesztette? Van-e például jelentősége az egyes versek sorrendjének?

Amikor ezeket a verseket írtam, nem gondoltam arra, hogy egy nap kötet lesz belőlük. Csak ki kellett írnom magamból. Segített. Álmomban láttam először a borítót a címmel együtt és az a kép meglehetősen megszállottan követett hónapokon át, mindaddig, amíg elküldtem őket a kiadónak. A versek jelenlegi sorrendjének nincsen jelentősége, hisz mindenik egy külön történet, tapasztalat, érzés. Összefüggenek, de nem függenek egymástól. A kérdés hallatán azonban rájöttem, hogy meg tudnék határozni egy új sorrendet, ami talán láthatóbbá tenné az őket összekötő életfonalat. Erre nem is gondoltam, tetszik az ötlet.Sajter Gizella

Próbálkozott prózával is? 

Igen, írok hosszabb-rövidebb történeteket is, és született már egy könyvem is 2014-ben angolul, a férjemnek, első közös karácsonyunkra. Bár nem erősségem a romantika, a könyv rövid történetek gyűjteménye mindazon véletlennek tűnő eseményekről és álmokról, amelyek megelőzték és előrevetítették találkozásunkat.

Manapság a költészet, úgy tűnik, kevésbé ragadja meg az embereket, a fiatalokat, mint a próza. Ön is így látja? 

Egyetértek, a költészet a legtöbb országban nem divat manapság. Olaszország ellenpélda erre, napirenden vannak az irodalmi és művészeti versenyek, rendezvények, ahol az irodalom kategória nagyrészt a versre utal. Én is egy ilyen, egy római kiadó által meghirdetett versenyre küldtem be első, olaszul írt versem. Nagyon sok irodalmi társaság van, rengeteg antológiát kiadnak kortárs költők műveiből. És nagyon értékelik, nagyon nagy szeretettel fogadják, ha egy idegen az ő nyelvükön ír.

Mi lehet az oka egyébként máshol a költészet népszerűség vesztésének?

Bár logikátlannak tűnik, hisz a mai felgyorsult életekre jellemző türelmetlenség inkább rövidebb olvasmányok kedvelését indokolná, ugyanakkor a mai világra az is jellemző, hogy túlságosan elkényelmesedtünk szórakozás terén, és sokszor elfelejtjük, hogy kikapcsolódni, feltöltődni aktívabban is lehet, úgy, hogy közben megmozgatjuk a testünket, elménket. Egy izgalmas regény órákra, napokra leköti a figyelmet és úgymond szórakoztat, míg egy vers csak egy-két percig, ám utána saját magunknak kellene megkeresnünk, hogy mit üzen az a néhány sor számunkra. Ez nem mindenki számára vonzó, nem mindenki találja szórakoztatónak órákat töprengeni egy adott témán, vagy filozofálni,  mögöttes tartalmakat keresni egy verssorban.

Szerintem az oktatási rendszer sem segíti elő az irodalom népszerűvé válását.

Kevésbé kellene erőlteti a mások műveinek tanítását és inkább alkotásra kellene buzdítani, az alkotás örömét megízleltetni az iskolákban. Akik magukra találnának az alkotásban, azok maguktól kezdenének érdeklődni más alkotók művei iránt. És az olvasásnak is csak akkor van értelme, ha szívesen tesszük azt, ha igazán érdekel.

Honlapjáról kiderül, hogy fotózni is szeret. Előfordul, hogy kép és szöveg (vers) hat egymásra?

Igen, előfordul, hogy szöveg és kép hat egymásra, és az is, hogy zene és szöveg vagy kép és zene befolyásolják egymást. Dalokat is írok, zenét és szöveget egyaránt, és azt tapasztalom, hogy mind összefüggenek és függenek is egymástól. Néha a szöveg szüli a dallamot, néha a dallam láttat egy képet, néha a kép írja a verset, de természetesen csak olyat, ami valamilyen formában már ott volt belül.

“Úgy gondolom, hogy az ihletet nem szabad üldözni, erőltetni. A görcsös ragaszkodás nem a legpozitívabb és legbefogadóbb légkört teremti” – írja a honlapján. Valóban ennyire könnyedén veszi, ha elapad az ihlet?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy még nem írtam ki magamból mindent, amit szeretnék, ezért eddig még nem aggódtam emiatt. Volt azonban olyan, hogy próbáltam erőltetni, amikor nem ment és nemhogy semmi nem lett belőle, hanem még ideges és csalódott is lettem. Nagyon lehangoló tud lenni ez az élmény és akár hosszabb időre elveheti az ember kedvét az írástól. Ezért gondolom úgy, hogy jobb nem erőltetni. Mint minden mással kapcsolatban is, jobb néha elengedni az óhajt és időt hagyni neki, hogy kibontakozzon és új ötletként megjelenjen.

Mit gondol: egy költőnek könnyebb megküzdeni az írói válsággal (mert, mondjuk, neki nem kell annyit “termelni”)?

Nem hiszem, hogy ilyen szempontból különbség van író és költő vagy bármilyen más területen alkotó személy között. Az ihletre, ihletett állapotra szükségünk van, de én nem nevezném válságnak az időszakos hiányát. Ahogyan a fizikai, a szellemi teljesítményeink is ciklikusak, a produktív- és a regeneráló, feltöltő időszakok is váltakoznak. Valamennyi befolyást gyakorolhatunk ezek hosszára és minőségére, de átugrani egyiket sem lehet vagy nem érdemes, hisz mindkettőre szükségünk van.

A válságnak nevezett regeneráló időszakokban nem hajszolni kellene az ihletet, hanem megengedni magunknak a pihenést és újratöltődést

és ilyenkor sokat segíthet teljesen más dolgokkal foglalkozni, másra koncentrálni, mert sokszor éppen a legszokatlanabb, tőlünk legtávolabb álló dolgok, események, információk lehetnek a táptalaja az újabb alkotó periódus friss hajtásainak.

Mi szokta inspirálni az írásra (tárgy, zene, hangulat, egy személy, stb.)? Lehet “elősegíteni” az ihletet?

Az előbb említettek szerintem hasznos segítség lehetnek ihlet terén. Nekem legtöbb ötletem meditáció vagy edzés közben, valamint álmomban jelenik meg. De a személyesen megélt tapasztalatok, a zene, képek, valamint az olvasás is természetesen kiapadhatatlan ihletforrásai az erre szomjazó alkotónak.

Költeményeinek mekkora hányada került bele ebbe a kötetbe? Vannak a nagyközönségnek meg nem mutatott versei?

A verseimnek körülbelül a fele került bele a jelenlegi kötetbe. Egy részüket nem látta még közönség, más részüket igen, azonban azokat adott témára írtam, mert sok verseny esetében a témát is meghatározzák. Emiatt sok helyre be sem nevezek, mert nem minden témával tudok azonosulni. Ebbe a kötetbe azokat válogattam be, amelyeket a saját utam egy szakasza diktált és maguktól jelentkeztek megírásra.

Van-e valaki, aki segített eldönteni, mi kerüljön bele ebbe a kötetbe? Kire hallgat ilyen ügyekben?

A verseimet általában édesanyám és a barátnőm szokta elolvasni, mindig érdekel a véleményük. Egyedül döntöttem el, mi kerüljön a kötetbe, de mielőtt elküldtem a kiadónak, édesanyámat megkértem, hogy nézze át őket. Ritkán hallgatok másokra bármilyen téren, az ő véleménye viszont fontos számomra. És, bár már nincsen közöttünk, remélem, hogy édesapám is látja, hallja, érzékeli őket valamilyen formában, annál is inkább, mert ő is mindig írásra próbált buzdítani.

A kötet a Könyvesbolt.Online-ban megvásárolható.

Diagnózis: Tudatelégtelenség

„Az úti cél sosem egy hely, hanem egy új látásmód, ahogyan a dolgokra nézünk.” Henry Miller

Utaztam előre, visszafelé, ijesztő magasságokba és sötét mélységekbe, gyalog, repülőn, álmok szárnyán, gondolattengereken át. Kerestem a választ arra, amit sosem kérdeztem, reméltem azt, amit elfelejtettem kérni. Kúsztam, lebegtem, botladoztam, rohantam a cél felé… melyet sosem láttam tisztán. Minden bizonytalan léptem egy világot teremtett, mely börtönömmé vált. Minden fel nem tett kérdés sötét árnyat vetett hitemre, mely megcsalva gyökerét a körülmények martalékává vált. Mert nem tudtam, hogy hibáimért nem kell örökké vezekelnem, nem tudtam, hogy bárhol, bármikor otthonra találhatok, nem tudtam, hogy ahol árnyék van, ott fénynek is lennie kell.

Van egyáltalán olyan hely, ahol nem otthon vagyunk? Mindenhol önmagunkkal találkozunk, és ha elég gyakran összefutnak útjaink, talán összeismerkedünk, talán megkedveljük, majd megszeretjük egymást, talán együtt folytatjuk utunkat… egyként. Önmagunkként. Mintha mindig is tudtuk volna, kik vagyunk és merre kell mennünk.

Verseimet ennek az útnak egy szakasza és a vele járó millió kérdés írta, és, bár korántsem ért véget, nagyon hálás vagyok minden olyan érzésért, eseményért, amelyet nem tudásommal és nem tudatosságommal teremtettem, okoztam, hisz nélkülük sem kérdések, sem ezek a versek nem lennének. És mindez, úgy gondolom, azért fontos, mert ezen a világon minden közös, kérdéseim sok más ember kérdései is, ahogyan az ő örömük vagy éppen szenvedésük is része az én életemnek. És hálás vagyok mindazoknak, akik megmozdítottak bennem valamit, akik emlékeztettek… valamire, mindenre, önmagamra.

Köszönet nekik és köszönet mindenkinek, aki a verseimet olvassa.

Amikor diktálnak

Hogyan írok? Viccesen azt szoktam mondani, hogy akkor írok, amikor diktálnak. De talán ez közelíti meg a legpontosabban az írási szokásaimat. Amikor hallom, amikor látom azt az első sort vagy éppen az utolsót, és egyetlen pillanatra mintha az egész megcsillanna, és már illanna is tovább, ahogyan meg is teszi sokszor, ha nem vagyok elég gyors. Este elalvás előtti utolsó pillanatokban, álmomban, ébredéskor, meditáció alatt, edzés közben, de főzés vagy takarítás közben is elkezdődik néha, és olyankor repül a fakanál, a portörlő vagy a kézi súlyzó, és megszállottként vadászom le a hozzám legközelebb található tollat, ceruzát, papírcetlit (szerencsére négyzetméterenként meglehetősen jelentős számban vannak jelen a lakásban). Néha egy szuszra kijön, és értelmet nyer (legalábbis számomra), néha hetekig gyűlnek a cetlik, amikor egy hirtelen becsapódó fénysugár megvilágítja az összefüggést néhányuk között. És akkor lesz belőlük valami. Lehet, hogy ezt a forrást tudatosan, tudatosabban, szervezettebben is el lehetne érni, és igyekszem ezt kikísérletezni magamon, de nem fogok elkeseredni, ha nem sikerül, talán nem is lehetséges tudatosan beszabályozni ilyen jelenségeket. Vagy lehetséges, csak a tudatelégtelenség, ugye…

Úgy gondolom, hogy az ihletet nem szabad üldözni, erőltetni. A görcsös ragaszkodás nem a legpozitívabb és legbefogadóbb légkört teremti. Amikor nem jön, vagy nem érzékeljük, szünetet kell tartani. Elfoglalni magunkat valami mással, új témakörökben olvasni, más dolgokat megtapasztalni, és jönni fog magától. Ha az „alkotó” program bennünk van, és mindenkiben ott van valahol, akkor csak idő kérdése, és újra jelentkezik.

Szerintem az ihlet üzenet, hogy tennünk kell valamit, ha éppen nálunk jelentkezett, az nem véletlen, talán dolgoznunk kell vele, belőle, talán tovább kell adnunk. És bár minden megihlethet bennünket: valós vagy elképzelt események, érzések, élőlények, tárgyak stb., ezek mindaddig nem válnak ihletté, míg meg nem halljuk azt a nagyon halk vagy éppen ordító hangot, amint közli, hogy ez vagy éppen az a te ihletőd. És akkor hinni kell neki, és együttműködni vele.

Milyen érzés?

Természetesen isteni. Van az a módosult tudatállapot, amikor majdnem extatikus élmény maga az írás folyamata is és a pillanat is, amikor az utolsó pont után rájövök, hogy valamit alkottam, valamit adtam magamnak magamból. Gyerekkoromban sokat beszéltem az ötleteimről, és édesapám sokszor megjegyezte, hogy „ne beszéld ki magadból, írd le!” Gyerekfejjel meg is tettem, aztán a külvilág túlzottam elvonta a figyelmem a belvilágról. Meg kellett ismerni és tanulni a külső világot azért, hogy nyugodt lelkiismerettel vonulhassak vissza a belsőbe. Nekem ez okozza a legnagyobb örömet.

Ez az első önálló verseskötetem. Olaszországban már jelentek meg verseim antológiákban, valamint irodalmi versenyeket követő kiadványokban, versgyűjteményekben. Hatalmas sikerélmény volt egy másik országban, egy másik nyelven írt verseimet nyomtatásban viszontlátni. A legnagyobb siker azonban mégis az volt számomra, hogy mindezek hatására kezdtem úgy érezni, minden lehetséges, aminek már a gondolata otthont teremt bennünk egy pillanatra, és örömteli nevetéssel ráz fel az egyhangúságból.