Kritika és önkifejezés

Hogy viselem a kritikát? Hát rosszul. Jót és rosszat egyaránt. A jót, mert nem teljesen hiszem el, a rosszat, mert elhiszem. Körülbelül 10-15 percig vagy néhány napig. Általában ennyi idő kell ahhoz, hogy elemezzem, lebontsam és elraktározzam a megfelelő helyekre. Természetesen van némi különbség a pozitív és negatív kritika okozta első reakcióérzések között, de a végső következtetés már általában mindkét, valamint az összes többi köztes esetben is ugyanaz: Háááát, azért biztosan lehetett volna jobb is. Vagy nem?

Ki dönti el, hogy mi a mérce? Művészi önkifejezés… emberi lények vagyunk, tehát ez a mai napon több mint 7 milliárdféle, még akkor is, ha egy kötött alakzatban kellene mindenkinek, egy időben, ugyanazon témában írnia, festenie, szimfóniát szereznie stb.

Önkifejezés… ez mindenkinek a sajátja, egyedi, hiszen mindannyian egyedi kombinációi vagyunk megannyi tulajdonságnak, elképzelésnek, látásmódnak. És akkor jön egy másik, hasonlóan egyedi kombináció, és felrója nekünk, hogy márpedig ahogy mi látjuk a világot, a világunkat, az nem helyes, és nem megfelelően fejeztük ki. És ő honnan tudja? Azt mondja, hogy tanulta… De mit? Az ő világa más, nem ugyanaz. Nem sok ember dicsekedhet azzal, hogy a sajátját teljesen ismeri. Hogyan és hol tanulhatná meg bárki is, hogy mi az univerzális jó vagy rossz?

Szerintem a művészi alkotásokat nem lehet objektíven megítélni és rangsorolni. Olyan van, hogy nekem ez tetszik, mert emlékeztet valamire az én belső életemből, vagy felkavar, mert megszólítja egy rég elfelejtett részem. Te meg azt mondod, hogy: „Te jó ég, mi ez az idegesítő gyászzene?”, mert a te világodban nem talált visszhangra. Ő meg hiányolja a fokokra épülő tercépítkezésű harmóniákat, mert ő tanulta, és neki már nem emberi, hanem szakemberi véleménye van. És akkor most ez a dal jó vagy rossz? Van, aki szerint jó, és meg tudja magyarázni. Van, aki szerint jó, és nem tudja megmagyarázni. És van, aki szerint rossz, és ő mindig millió bizonyítékkal tudja alátámasztani véleményét: személyes, szakmai, tudományos, na meg a történelem, a technika, a szabályok, az erkölcs, a minőség és a másokkal való összehasonlítás igazolják a kritika jogosságát. De ezeket a szabványokat is emberek alkották, mindenki a saját világnézetének megfelelően. Hogyan válhatnának ezek egyetemes mércéjévé és bírálójává a művészi önkifejezésnek, a műalkotásoknak?

Nagy különbség van kritika és kritika között, van aki kritika alatt az embertársai által alkotott dolgok ócsárlását érti, és ehhez tartva magát igyekszik is a tökéletességig csiszolni mások lealacsonyításának művészetét. De van, akinek kritikája nem ellenséges, hanem például felhívja a figyelmünket valamire, ami nekünk eszünkbe sem jutott, vagy résnyire nyit egy ajtót egy számunkra addig ismeretlen nézőpont felé, amely szerinte segítségünkre válhat a jövőben. Persze, lehet, hogy attól mi még nem fogjuk sem értékelni, sem megfogadni az adott tanácsot, vagy igen, de végül is nem bizonyul számunkra jónak, de a szándék segítő volt, és lehet, hogy tanulhattunk volna belőle. Vagy tanultunk belőle. Vagy nagyon idegen számunkra az a tanács és az ajánlott irány. De akkor is értéke van, hisz láthatunk egy másik lehetőséget, és dönthetünk. Egy pluszlehetőség. Ajándék. Tehát hálásak vagyunk érte.

Én minden kritikáért hálás vagyok, mindenikből lehet valamit tanulni. Persze az önkifejezés az úgyis önmagam, az én világom kifejezése marad, mert a kifejezés módját ‒ úgy gondolom ‒ részben meg lehet tanulni, és ezáltal változtatni, de a kifejezendőt aligha.

Kritika és önkifejezés
Tagged on: