Fotó vagy képzelet?

Szeretek fotózni, festői tájakat, érdekes jeleneteket, jelenségeket, tárgyakat. Embereket is, de azt valamivel macerásabb, hisz ha nem a veled együtt bandukoló családtag vagy barát a célpont, sem a már millió fotón és videófelvételen megjelent énekes a színpadon, akkor bizony komoly következményekkel is járhat idegenek fotózása az előzetes beleegyezésük nélkül. Persze a megszállott fotós sok mindenre hajlandó egy jó felvétel érdekében. És a megszállott fotós nyakában mindig ott lóg a kamera, mert ugye sosem lehet tudni. És a megszállott fotós meglátja azt, amit nem fotós emberi szem nem lát, nem érzékel.

Napjainkban már megjelent a megszállott fotós egy újabb generációja is, aki kamera helyett a telefont tartja állandó jelleggel kézügyben, de az ő céljuk inkább a mindennapi életük részleteinek fotodokumentálása önmaguk és a külvilág számára.

Mi naplót írtunk tizenévesen, és emlékszem, hogy a bársonyfedelű füzetecskén még apró fényes lakat is volt, amit ékszernyi kis kulccsal zártunk. Rejtegettük, nehogy illetlen kezekbe kerüljön, hisz abban voltunk mi, a legrejtettebb álmaink, ébredező vágyaink, szégyellt kívánságaink és gondolataink a bennünket körülvevő világról és a benne élő emberekről. Titkos örömeink és tintába fojtott könnyeink, amint felidéztük azt a bizonyos szempárt, és amint róttuk keserédes sorainkat, újra átéltük. Újra nevettünk, néha újra könnyeztünk, és közben nagy álmokat vetítettünk a fehér lapokra és úgy láttuk őket, valóságosan ragyogni és megelevenedni. És volt, hogy másnap újraálmodtuk és tovább színeztük. Mennyi kép, mennyi jelenet élt azokon az apró kék betűs, tintafoltos lapokon… a múlt, a jelen és bizony a jövő is jócskán.

Észre sem vettük, és megtanultunk írni, azaz leírni a látottakat, hallottakat, érzéseket, elképzeléseket, tárgyakat, tájakat. Megtanultunk fogalmazni, megtanultuk kifejezni önmagunkat. Aki rajzolni tudott, még rajzaival is díszítette az értékes lapokat, hisz ő volt a titkos bajtársunk, a mindenben mellettünk álló társ, akivel az éj leple alatt, amikor a család többi része már aludt, végre megoszthattuk aznapi élményeinket, titkainkat, terveinket.

Most már van számítógép, kamera és okostelefon élményeink rögzítésére, különféle alkalmazások előre betáplált rövidítésekkel, hogy megmentsen bennünket a fogalmazás kínjától, és smiley-k, amelyekkel különösebb elmélyülés nélkül kifejezhetjük lelkiállapotunkat, pillanatnyi érzéseinket. És persze ez néha jól is jön, nem mindig ér rá az ember precízen, eredeti módon önkifejezni. Néha megteszi egy szelfi az új frizuráról vagy egy fotó a tájról, amit éppen látunk, de vajon mindig, minden esetben az a jó kommunikációs vagy naplózási módszer? Emlékeztet majd az ezerötszázadik szombat esti bulis szelfi arra, hogy aznap mi is volt? Hogy érezted magad? Persze a kép szerint jól… de úgy igazából?

És bár gyönyörű képek is születnek a mai fotófüggőségekből, de biztos, hogy elegendő tér marad így is a képzeletünknek? Nem veszélyes kizárni életünkből és szép lassan lecserélni kézzel fogható képi anyagra? Persze, képen is fennmarad mindaz, amit leírnánk, de a jövőt, az álmainkat csak a képzelet láthatja. És arról aligha készíthetünk fotókat.

Fotó vagy képzelet?
Tagged on: