Olvasnivaló
Könyv Guru két interjút is készített Sajter Gizellával, amiket a teljesség kedvéért itt is közlünk.

“A mélység csak akkor veszélyes, ha nem vesszük komolyan”

“Én hiszek abban, hogy az álmok valóra válhatnak. Talán, mert az enyémek eddig valóra váltak. De lehet, épp azért váltak valóra, mert hittem bennük” – fogalmazza meg világlátását Sajter Gizella, akinek a napokban jelent meg Vízvonal című kötete a Könyv Guru kiadó gondozásában. Az interjúban a szerző mesél arról, hogyan dolgozik az álmaival mint irodalmi nyersanyaggal, miért váltott át a versírásról a prózára, hogyan használja az idegen nyelvi közeget ihlető forrásként és hogy miért önmagunkban kell keresni a megoldást az élet problémáira.

Előző interjúnkban első verseskötete kapcsán beszélgettünk, de már akkor említette, hogy próbálkozott prózával is. A Vízvonalra gondolt, vagy ez azóta született? Mi a története ennek a kötetnek?

A Vízvonal idén született, bár az alapötletet adó álmok, amelyek gyakorlatilag a történet központi részét alkotják, több évet is átfednek. Néhány döbbenetes álom és véletlennek tűnő egybeesés következtében rájöttem, hogy számos álmom között van valamiféle összefüggés, ugyanazok a szereplők, a helyszínek és a történetek is mintha kiegészítenék egymást. Kíváncsivá tett, úgyhogy elkezdtem összerakni őket. A folyamat további emlékeket is felidézett, még bejött a képbe pár érdekes esemény és az egész annyira hihetetlennek tűnt, hogy le kellett írnom mindet. A regény fikció kategóriába tartozik, és bár viccesen hangzik, ami valós belőle, azok az álmok.

Nemcsak a verseinek, hanem a prózájának is visszatérő motívuma az álom. Az Ön életében nagyobb súlya van az álmoknak, mint másokéban? Hisz abban, hogy az álmok valóra válhatnak?

Az én életemben fontos szerepük van. Mindig is álmodozó voltam és ez egyaránt érvényes mindkét fajta álmodásra: arra is amit éjjel álmodunk, valamint arra is, amiről ébren álmodunk. Az éjszakai álmaim amolyan súgóként működnek és nagyon sok ötlettel, ihlettel ajándékoznak meg. Az éber álmaim a cél, amely motivál. Néha ez a kettő tökéletesen kiegészíti egymást.

Én hiszek abban, hogy az álmok valóra válhatnak. Talán, mert az enyémek eddig valóra váltak. De lehet épp azért váltak valóra, mert hittem bennük. Viszont nincs az az álom, ihlet vagy erős hit, amely felment bennünket a saját hozzájárulásunk alól a valóra váltás folyamatában. Lehet álmodni, sőt, szerintem érdemes is, de előbb- utóbb eljön a pillanat, amikor fel kell állni és be kell bizonyítani, hogy komolyan vesszük őket. Ha nem, akkor ők sem fognak komolyan venni bennünket.

“Hány álmot kell, mint zarándokutat, bejárnunk, míg felismerjük a vándort, aki a tisztáson gubbasztva a helyes döntésre vár? Hány ösvénynek kell ránk ijesztenie, míg megértjük, mind egy. Bármelyiken indulunk el, visszanézve láthatjuk, hogy az volt az egyetlen út.” Könyvének utolsó mondatai is utalnak arra, hogy a megoldásokat mindenkinek önmagában kell keresnie. Hogyan tudná összefoglalni a Vízvonal üzenetét?

Szerintem a kérdés és a válasz is mi vagyunk. Minden belőlünk indul ki és bennünk ér véget. Ezért megéri időt és energiát szánni arra, hogy megismerjük és megszeressük magunkat. Mindig, mindenhol ő lesz az első, aki szembejön. És sokkal könnyebb jól és otthon érezni magunkat bárhol, ha ott van egy rég ismert jó barát, akire támaszkodhatunk, akiben nem csalódhatunk, aki biztos, hogy a javunkat akarja: önmagunk. Ehhez pedig merülni kell, még akkor is, ha félünk, hogy mit találunk ott. A mélység csak akkor veszélyes, ha nem vesszük komolyan. A felszín meg csak akkor, ha komolyan vesszük.

A fejezetek között Stephen Crane, a fiatalon elhunyt XIX. századi amerikai költő verseit olvashatjuk. Miért tőle választott verseket, mi köze az ő írásainak az Ön történeteihez? Mit szeret Crane verseiben?

Körülbelül egy éve találkoztam egyik versével, és nagy hatással volt rám nem mindennapi tömör, nyers realizmusa, úgyhogy elolvastam az összes többit is. Napokkal azután, hogy befejeztem a regényt, fejezetcímeken gondolkodtam és eszembe jutott az egyik verse. Úgy éreztem, összeillenek. Majd egy másik is beugrott, és így tovább. Úgyhogy lefordítottam azon verseit, amelyeket találónak éreztem. Már maga a fordítás is nagy örömmel töltött el. Csodálom a természetes egyszerűséget és közvetlenséget, amellyel az élet nagy kérdéseiről ír.

Van kapcsolat a Tudatelégtelenség című verseskötete és a Vízvonal között?

Van, a verseskötetben található számos verset ugyanazon álmok ihlették, csak akkor még nem jöttem rá a közöttük levő összefüggésekre.

Hogyan képzeli el új kötetének az olvasóit? Kiknek ajánlja?

Szeretettel ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi egy nem megszokott útvonalra az önmagunk keresésére irányuló utazás során. Akik szeretik a nem hagyományos megoldásokat, és természetesen minden álmodozó testvéremnek.

Évekig Olaszországban élt, majd immár közel egy éve az Egyesült Államokba költözött. Mennyire zavarja meg a változó nyelvi közeg a magyar nyelvű alkotásban? Tervezi olasz és angol nyelvű kiadásait is a könyveinek?

A kifejezés módjában és a helyesírásban szokott zavarokat okozni, ugyanakkor látok benne fantáziát is, hisz éppen egy másik nyelven való gondolkodás az, ami néha eredeti ötleteket ad bizonyos dolgok frappánsabb kifejezéséhez.

Egyébként mindenképp tervezem a kinti kiadást, végül is Olaszországban jelentek meg legelőször nyomtatásban a verseim és nagyon pozitív tapasztalataim voltak ott is. De a Vízvonal- t is szeretném, természetesen.

Milyen kapcsolata van az olvasóival? Kap visszajelzéseket?

Nagyrészt még csak a szűk ismeretségi körömből vannak, akik olvasták, de még csak most került a polcokra a kötet. Kezdenek azonban érkezni visszajelzések, amiért nagyon hálás vagyok és nagyon kíváncsian és szeretettel várom a továbbiakat is.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget ennek a kötetnek a megírása/összeállítása során? Hogyan lendült át rajta?

A legnehezebbnek azt találtam, hogy mivel a saját álmaimról volt szó, nagyon erős érzéseim voltak velük kapcsolatosan, és néha éppen ez bénított meg. Láttam a képeket, emlékként éreztem, és azt sem tudtam, hol kezdjem. Mindenesetre, érzelmileg meghordozott pár hullámvasúton.

Egy verseskötet és egy prózai kötet után mi jöhet még? Melyik irányt folytatja? Milyen tervei vannak?

Határozottan a prózát szeretném folytatni. Arra húz a szívem. A tervek között szerepelnek az idegen nyelvű kiadások, valamint már készül a következő regény.

El lehet-e árulni, mi lesz a témája a következő regényének?

A sors. Olyan kérdéseket vet fel, mint: mi a sors egyáltalán? Egy előre megírt, elkerülhetetlen forgatókönyv vagy egy interaktív társasjáték? Elmenekülhetünk előle? Elcserélhetjük? Megváltoztathatjuk? És, ha igen, mi az ára?

“Nagyon tanulságos más-más kultúrák ablakain keresztül kinézni a nagyvilágra”

“Néha olyasmit is olvasok, amit a legkevésbé sem kedvelek, mert jó ötleteket adhat” – meséli Sajter Gizella, akinek a napokban jelent meg első verseskötete, az Ad Librum kiadó gondozásában publikált Tudatelégtelenség. Az Olaszországban élő költőnő az interjúban beszélt belső otthonteremtésről, a fotózás és a költészet kölcsönhatásáról, arról, miért vitázik folyamatosan önmagával, hogyan kéne a költészetet az iskolában tanítani és hogy miért nem aggódik, ha nem jön az ihlet.

Különös a kötete címadó versének címe: Tudatelégtelenség. Mire utal ez és miért épp ezt választotta kötetcímnek?

Úgy gondolom, hogy szenvedéseink fő forrása, hogy nem eléggé tudatosan élünk. Belénk nevelt programok, minták, szokások, félelmek, gátlások irányítják az életünk, és évek, évtizedek telnek el néha anélkül, hogy bármit is megkérdőjeleznénk vagy felülvizsgálnánk életünkben; hogy – bár félelmekkel tele, mégis kíváncsian – fognánk azt az ásót és elkezdenénk feltárni a felszínünk alatti világot, amelyben gyökereznek érzéseink. Verseimet saját életem – külső és belső egyaránt – ihlette, és azt tapasztaltam, hogy túl sok időt vesztegetünk el a nem-tudásunkkal és nem-tudatosságunkkal okozott túlzott mennyiségű szenvedéstanfolyamokkal. Mivel a most közreadott verseimet a nem-tudatosságommal okozott helyzetek, gondolatok, érzések, valamint az általuk szült felismerések, tanulságok és utólag megértett összefüggések uralják, úgy éreztem, ez a cím jellemzi legjobban a kötet verseinek hangulatát és témáját.

Élete történetét a kötet elején ellentétekben meséli el. Tényleg ennyire jellemzik Önt az ellentétek?

Igen, én egy “nagy ellentét” vagyok, általában legalább két egymásnak ellentmondó meglátásom, véleményem van. Így folyamatosan vitázom magammal, magamban. A lelki békém érdekében. Ez ugyanakkor hasznos is, mert ilyenkor minimum két nézőpontból tekintek mindenre, ez pedig segít a megértésben. Az életem történetét átható ellentét viszont inkább a mindentudó, bölcs, mélyen rejtőző én és a külső körülmények sodrásában hánykolódó, felszín-én ellentéte. Konkrétabban: miközben egy részem ott mélyen, csendesen mindig tudja, hogy mi jó nekem, addig a felszínem befolyásolható, félelmek és gátlások által bénított üzemmódban próbál megfelelni környezetem minden elvárásának.

A bevezető egyik meglepő mondata – “Van egyáltalán olyan hely, ahol nem otthon vagyunk?” – nagyon érdekes, mert nem a globalizálódott világ felmagasztalása, hanem éppenséggel az önmagát kereső, az önmagával találkozni képes modern ember sóhaja. Mit gondol, Olaszországba szakadt erdélyiként ezt másoknál jobban át tudja élni?

Szerintem az otthonunk bennünk van és ezáltal mindenhol a Földön, talán az egész Univerzumban. Ha otthon van bennünk, otthon van körülöttünk. Olaszország a negyedik ország, ahol élek és a cuccaim már össze vannak csomagolva, útban az ötödik felé. Mindenhol otthon éreztem magam és nagyon tanulságos más-más kultúrák ablakain át újra meg újra kinézni a nagyvilágra, mert mindig meglátunk valamit, amit addig nem, mindig találunk valami újat. Én legalábbis találtam és sokat segített a nézőpontgyűjteményem gyarapodása.

Olaszországban él, nem magyar nyelvi közegben, olaszul is ír. Mennyire nehéz magyarul írni a verseit?

Számomra az idegen nyelvi környezet nincsen negatív hatással az anyanyelven való írásra. Mivel a magyar az anyanyelvem, természetesen magyarul tudom a legjobban kifejezni magam. Egyébként leginkább angolul beszélek, mert a férjem angol anyanyelvű, de magyarul is, mert a családommal, a barátaimmal gyakran beszélek.

Miért volt fontos magyarul kiadni az első kötetét?

Mint említettem, magyarul tudom a legjobban, legpontosabban kifejezni számos árnyalatát érzéseknek és gondolatoknak, valamint a köztük levő, néha porszemnyinek tűnő, mégis szakadéknyi különbségeket. Még akkor is, ha mindehhez új szóösszetételeket kreálok, amelyek még jobban megközelítik, amit kifejezni szeretnék. Ezt egy idegen nyelven – ha nem is lehetetlen, de – sokkal nehezebb megtenni, hisz nem érezzük annyira azt a nyelvet.

Verseinek nagy rész rövid, 2-3 szavas sorból áll. Hogyan alakult ki ez a versforma?

Ami a verseim formáját illeti, szeretem minél egyszerűbben, tömörebben kifejezni magam, a lehető legrövidebb, letisztult formában. Persze, ez nem mindig sikerül, de erre törekszem.

Ki hatott leginkább az Ön költészetére? És kit olvas szívesen (nem csak költőt)?

Be kell vallanom, csak azután kezdtem el mások verseit olvasni, miután elkezdtem verseket írni. Gyerekkoromban írtam verseket, de az iskolában töltött évek alatt és utána még jó ideig nemigen szerettem őket. Sajnos a mai oktatási rendszerek tantárgyként taníttatják és osztályoztatják az irodalmi alkotások olvasását, tanulmányozását, értelmezését. Ezzel, akárcsak a zene, a rajz és a testmozgás esetében, sokszor éppen a szándékkal ellentétes hatás érvényesül, a teljesítménykényszer, a nem-megfeleléstől való félelem, a minősítés, az összehasonlítás, a velünk született képességek, tehetségek szerinti skatulyázás és az emiatt kialakult, sokszor megalázó helyzetek eltávolítanak bennünket ezen önkifejezési lehetőségektől.

Felnőttként nemegyszer rémálomként gondolunk vissza a zeneórákra, tornaórákra, irodalomórákra.

Természetesen olvasok, sokat, nagyon szeretem a mítoszokat, legendákat, ősi eposzokat, tanításokkal teli írásokat, kedvenceim a Mahabharata, a Tao Te King, Konfuciusz beszélgetései. Nagyon szeretem Szepes Mária, Márai Sándor, Hermann Hesse, Richard Bach, Dan Millman, Paulo Coelho műveit, a pszichológiai témájú könyveket, Feldmár András, Popper Péter írásait, valamint a keleti kultúrákban gyökerező, holisztikus látásmódot, gyógymódokat bemutató írásokat, mint például Deepak Chopra könyveit. Szívesen olvasok bármit, amiből úgy érzem tanulni tudok. Néha olyasmit is olvasok, amit a legkevésbé sem kedvelek, mint politika, gazdaság, romantikus vers és regény, mert egyszer rájöttem, hogy mivel ezek számomra kiaknázatlan területek, újabb nézőpontokat és néha jó ötleteket adnak.

Verseinek visszatérő motívuma az álom. Miért olyan fontos ez az Ön számára?

Rengeteget álmodom, sok versem is, sorok, képek, címek álmomban jelentek meg, mint például a Tudatelégtelenség. Nagyon szeretek álmodni, szeretem az álmaimat és nagyon hálás vagyok nekik, sokat adtak nekem, hisz sok mindent csak rajtuk keresztül vettem észre, nagy segítségemre voltak útmutatásban és problémamegoldásban is, amelyekre sűrűn volt szükségem.

Első verseskötete a Tudatelégtelenség. Mennyire tudatosan szerkesztette? Van-e például jelentősége az egyes versek sorrendjének?

Amikor ezeket a verseket írtam, nem gondoltam arra, hogy egy nap kötet lesz belőlük. Csak ki kellett írnom magamból. Segített. Álmomban láttam először a borítót a címmel együtt és az a kép meglehetősen megszállottan követett hónapokon át, mindaddig, amíg elküldtem őket a kiadónak. A versek jelenlegi sorrendjének nincsen jelentősége, hisz mindenik egy külön történet, tapasztalat, érzés. Összefüggenek, de nem függenek egymástól. A kérdés hallatán azonban rájöttem, hogy meg tudnék határozni egy új sorrendet, ami talán láthatóbbá tenné az őket összekötő életfonalat. Erre nem is gondoltam, tetszik az ötlet.Sajter Gizella

Próbálkozott prózával is? 

Igen, írok hosszabb-rövidebb történeteket is, és született már egy könyvem is 2014-ben angolul, a férjemnek, első közös karácsonyunkra. Bár nem erősségem a romantika, a könyv rövid történetek gyűjteménye mindazon véletlennek tűnő eseményekről és álmokról, amelyek megelőzték és előrevetítették találkozásunkat.

Manapság a költészet, úgy tűnik, kevésbé ragadja meg az embereket, a fiatalokat, mint a próza. Ön is így látja? 

Egyetértek, a költészet a legtöbb országban nem divat manapság. Olaszország ellenpélda erre, napirenden vannak az irodalmi és művészeti versenyek, rendezvények, ahol az irodalom kategória nagyrészt a versre utal. Én is egy ilyen, egy római kiadó által meghirdetett versenyre küldtem be első, olaszul írt versem. Nagyon sok irodalmi társaság van, rengeteg antológiát kiadnak kortárs költők műveiből. És nagyon értékelik, nagyon nagy szeretettel fogadják, ha egy idegen az ő nyelvükön ír.

Mi lehet az oka egyébként máshol a költészet népszerűség vesztésének?

Bár logikátlannak tűnik, hisz a mai felgyorsult életekre jellemző türelmetlenség inkább rövidebb olvasmányok kedvelését indokolná, ugyanakkor a mai világra az is jellemző, hogy túlságosan elkényelmesedtünk szórakozás terén, és sokszor elfelejtjük, hogy kikapcsolódni, feltöltődni aktívabban is lehet, úgy, hogy közben megmozgatjuk a testünket, elménket. Egy izgalmas regény órákra, napokra leköti a figyelmet és úgymond szórakoztat, míg egy vers csak egy-két percig, ám utána saját magunknak kellene megkeresnünk, hogy mit üzen az a néhány sor számunkra. Ez nem mindenki számára vonzó, nem mindenki találja szórakoztatónak órákat töprengeni egy adott témán, vagy filozofálni,  mögöttes tartalmakat keresni egy verssorban.

Szerintem az oktatási rendszer sem segíti elő az irodalom népszerűvé válását.

Kevésbé kellene erőlteti a mások műveinek tanítását és inkább alkotásra kellene buzdítani, az alkotás örömét megízleltetni az iskolákban. Akik magukra találnának az alkotásban, azok maguktól kezdenének érdeklődni más alkotók művei iránt. És az olvasásnak is csak akkor van értelme, ha szívesen tesszük azt, ha igazán érdekel.

Honlapjáról kiderül, hogy fotózni is szeret. Előfordul, hogy kép és szöveg (vers) hat egymásra?

Igen, előfordul, hogy szöveg és kép hat egymásra, és az is, hogy zene és szöveg vagy kép és zene befolyásolják egymást. Dalokat is írok, zenét és szöveget egyaránt, és azt tapasztalom, hogy mind összefüggenek és függenek is egymástól. Néha a szöveg szüli a dallamot, néha a dallam láttat egy képet, néha a kép írja a verset, de természetesen csak olyat, ami valamilyen formában már ott volt belül.

“Úgy gondolom, hogy az ihletet nem szabad üldözni, erőltetni. A görcsös ragaszkodás nem a legpozitívabb és legbefogadóbb légkört teremti” – írja a honlapján. Valóban ennyire könnyedén veszi, ha elapad az ihlet?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy még nem írtam ki magamból mindent, amit szeretnék, ezért eddig még nem aggódtam emiatt. Volt azonban olyan, hogy próbáltam erőltetni, amikor nem ment és nemhogy semmi nem lett belőle, hanem még ideges és csalódott is lettem. Nagyon lehangoló tud lenni ez az élmény és akár hosszabb időre elveheti az ember kedvét az írástól. Ezért gondolom úgy, hogy jobb nem erőltetni. Mint minden mással kapcsolatban is, jobb néha elengedni az óhajt és időt hagyni neki, hogy kibontakozzon és új ötletként megjelenjen.

Mit gondol: egy költőnek könnyebb megküzdeni az írói válsággal (mert, mondjuk, neki nem kell annyit “termelni”)?

Nem hiszem, hogy ilyen szempontból különbség van író és költő vagy bármilyen más területen alkotó személy között. Az ihletre, ihletett állapotra szükségünk van, de én nem nevezném válságnak az időszakos hiányát. Ahogyan a fizikai, a szellemi teljesítményeink is ciklikusak, a produktív- és a regeneráló, feltöltő időszakok is váltakoznak. Valamennyi befolyást gyakorolhatunk ezek hosszára és minőségére, de átugrani egyiket sem lehet vagy nem érdemes, hisz mindkettőre szükségünk van.

A válságnak nevezett regeneráló időszakokban nem hajszolni kellene az ihletet, hanem megengedni magunknak a pihenést és újratöltődést

és ilyenkor sokat segíthet teljesen más dolgokkal foglalkozni, másra koncentrálni, mert sokszor éppen a legszokatlanabb, tőlünk legtávolabb álló dolgok, események, információk lehetnek a táptalaja az újabb alkotó periódus friss hajtásainak.

Mi szokta inspirálni az írásra (tárgy, zene, hangulat, egy személy, stb.)? Lehet “elősegíteni” az ihletet?

Az előbb említettek szerintem hasznos segítség lehetnek ihlet terén. Nekem legtöbb ötletem meditáció vagy edzés közben, valamint álmomban jelenik meg. De a személyesen megélt tapasztalatok, a zene, képek, valamint az olvasás is természetesen kiapadhatatlan ihletforrásai az erre szomjazó alkotónak.

Költeményeinek mekkora hányada került bele ebbe a kötetbe? Vannak a nagyközönségnek meg nem mutatott versei?

A verseimnek körülbelül a fele került bele a jelenlegi kötetbe. Egy részüket nem látta még közönség, más részüket igen, azonban azokat adott témára írtam, mert sok verseny esetében a témát is meghatározzák. Emiatt sok helyre be sem nevezek, mert nem minden témával tudok azonosulni. Ebbe a kötetbe azokat válogattam be, amelyeket a saját utam egy szakasza diktált és maguktól jelentkeztek megírásra.

Van-e valaki, aki segített eldönteni, mi kerüljön bele ebbe a kötetbe? Kire hallgat ilyen ügyekben?

A verseimet általában édesanyám és a barátnőm szokta elolvasni, mindig érdekel a véleményük. Egyedül döntöttem el, mi kerüljön a kötetbe, de mielőtt elküldtem a kiadónak, édesanyámat megkértem, hogy nézze át őket. Ritkán hallgatok másokra bármilyen téren, az ő véleménye viszont fontos számomra. És, bár már nincsen közöttünk, remélem, hogy édesapám is látja, hallja, érzékeli őket valamilyen formában, annál is inkább, mert ő is mindig írásra próbált buzdítani.

A kötet a Könyvesbolt.Online-ban megvásárolható.


Versek

 

A művész szerelme

Éber éjszakák, átaludni
kívánt nappalok diktálnak
ma vörös, holnap hideg,
néha ólomnehéz, de lehet
perzselő szavakat, majd
tömény nárciszillat szédíti
üres nyugalomba, melyet
csak a zavar tölthet újra fel,
a fájdalom gyógyítja és
magányában néha túl
sokan vannak, belülről
törli az ablakot esőben,
hőségben kiabálja, hogy fázik,
a legőrültebb, legbátrabb,
leggyávább harcos, ki túlél
mindent, mibe minden
nap belehal, a valóságból
álmot, az álomból valóságot
épít és beköltözik érzelmébe,
de nem beszél róla, mert
ő sem tudja, valóság vagy
fantázia eme tökéletesség
kreálta pár,
a művész és szerelme.

Bűn az, ha..?

Bűn az, ha..
nem akarom, hogy
álmaim egy papírlapon
haljanak szörnyet?
Ha nem akarom, hogy
szerelmem halálra
kínzott megmentővé
váljon? Kért ez a világ
engem? Vagy hívatlan
vendégből kell
házigazdává válnom
és színtelen térbe
életem belefestenem
oly színesre, hogy úgy
érezzem: meg
kellett születnem.
Hibázhatok, ha érzek?
Vagy tévedek,
amikor azt hiszem,
élhetek úgy bűn nélkül,
hogy önmagam sem
csalom meg?

Hattyú

Ki vagy te, ki hattyúval üzensz?
Soraid fehér tollak közt
ragyognak, elnyelnek.
Kétarcú angyal e csoda,
szemből rám ijeszt, hátam
mögött suttog és előre lök.
Fénybe nézek, csukott szemem
még sokáig látja a ragyogást.
Hány találkozás üdvözölt,
míg visszaköszönt az idegen,
hány véletlent kellett, mint
ijedt gyereket, örökbe fogadnom,
míg megláttam, mind sajátom ő.

Terápia

Minden megkaptam,
amiért harcoltam, nem
tudtam, hogy akartam,
hogy millió szorgalmas
fullánk kérdezzen vagy
válaszoljon, hogy
fekete ruhám, de
rózsaszín kalapom is
cafatokban lógjon,
mert olyant kértem
ami nem várt rám.
Küzdeni már nem merek,
jöjjön hát, amit tőlem
kér az, kinek ellent mondani
nem lehet, kinek szava
mindig botrány és
fájdalmat okoz nekik,
akik azt hiszik szeretnek.

Tudatelégtelenség

Azzal vádolsz, hogy
álmodban zaklatlak,
honnan tudod, ha
nem voltál ott velem?
Van egy pillanat, míg
minden szó számít,
de utána már egy sem.
Ha nem mersz, ha nem
merek, álmomban
találkozzunk, hogy ne
tudjunk róla, mennyire
félünk és hagyjuk,
hogy eldőljön minden
a mélyben, majd reggel
új ösztönre ébredve
megírhatom versem
tele könnyeimmel,
tetteim álmomban
maradtak.

Mindenhol

Mindenhol felismertek
csak más néven szólítottak
és más nyelven beszéltek
hozzám. Nem fértem
életemben, pedig üres volt
és határtalan, megvédtem
volna, ha tudom mi az
enyém, így kifele hátráltam
kisebbet kerestem,
ahol van kerítés, mi
mögé elbújhattam,
ahol senki fel nem ismer
csak ez a másik idegen,
ki azt mondja én voltam.

Ébressz fel

Ébressz fel és
álmodj velem
egy rég elfelejtett
percben a jövőben,
idézd fel velem
minden, még
meg nem történt
emlékünket.
Ébressz fel, de
csak annyira,
hogy álmaink
velünk maradjanak,
álmodj velem,
de csak annyira,
hogy éber maradjon
minden közös pillanat.